Borzongatóan hideg volt a kazamatákban – a drágakövekkel kirakott pásztorbot tompán kopogott a kövezeten. III. Sándor pápa összébb húzta magán hímzett köntösét, és meggyorsította lépteit a sötét folyosón. Kísérete nem volt nagy, csak egy diakónus, a püspökök egy szűk, beavatott köre és néhány testőr vonult pár lépésnyire az egyházfő mögött. A Julián-naptár szerint a 752. esztendőt számlálta az idő Jézus Krisztus születése óta, és alighanem az eltelt hét és fél évszázad alatt még soha nem forgott akkora veszélyben Szent Péter trónusa, mint most.

Sándor pápa magabiztosan, határozott léptekkel haladt előre, saját kezében hordozva küldöttsége egyetlen lámpását. A sort záró két testőr kezében lobogó szurokfáklyák szánalmas lidércfényeknek tűntek csak a pápa arannyal kivarrt ruhájának ragyogásához képest. A püspökök és a többi kiválasztott számára követhetetlen útvonalon bolyongtak már jó ideje, de senki sem merészelt felvilágosítást kérni Szent Péter örökösétől, vagy akár csak megszólítani a csapat élén haladó egyházfőt.

Jó fél napja is volt már annak, hogy hírét vették a véreskezű Aistulf király jöttének – nem sokkal utána történt, hogy Sándor pápa összehívatta kedvelt diakónusával püspökei egy szűk körét, s magukhoz véve néhány testőrt, rejtekajtókon át leereszkedtek Róma elfeledett mélységeibe. Ha már a megvesztegetés is csődöt mondott, a pápának nem nagyon maradt evilági eszköze az Örök Városra zúduló lombardok elhárítására. Azonban ami itt rejtezett, az még megoldást hozhatott a Szentszék bajaira… Csak az egyházfő tudta, merre s hová tartanak, ám úgy tűnt, a sötét és dohos labirintusnak csak nem akar vége szakadni.

Sokára aztán az elöl talpaló pápa lassított, s végül megállt egy első ránézésre semmi feltűnőt nem hordozó falrészlet előtt. A csoport többi tagja néhány lépéssel mögötte megtorpanva zárta a sort. A diakónus és a püspökök lélegzetvisszafojtva várták, mi fog következni. A testőrök kezében enyhén remegett a fáklya.

A pápa némi tűnődés után magasra emelte a botját, s lágyan megérintette a falat maga előtt. „Amicus” – mormolta maga elé, mire a fal egy része bezökkent, aztán félrehúzódott. A sötét lyukból kiáramló hidegben megborzongott az egész kíséret. A diakónus mereven bámulta maga előtt a földet és keresztet vetett – a püspökök követték a példáját. A testőrök kezében kialudt a fáklya. Egyedül a Szentatya állt egyenes derékkal, merev tekintettel a fagyos huzatban. Aztán belépett a folyosóra. A többiek vonakodva követték…

 

Az alacsony, boltíves termet hideg fénnyel világították meg az acélserpenyőkben pislákoló halovány lángok. A helyiség egyik végében fából ácsolt emelvény állt, két szélén egy-egy padsorral, középen egy kisebb pulpitussal s előtte egy nagyobb fajta asztallal. A padsorokban balról a püspökök, jobbról a pápa és a testőrök ültek – utóbbiak annyira remegtek, hogy hallhatóan nyikorgott alattuk a vénséges tákolmány.

III. Sándor ügyet sem vetett rájuk, emelt fővel ült a helyén és várt. Valószínűleg arra, hogy a pulpitus széleibe kapaszkodó diakónus belekezdjen végre. Amaz falfehéren bámult a teremben elszórtan elhelyezkedő székek felé, s igyekezett meggyőzni magát, hogy a rajtuk ülő alakok is teljesen valóságosak, nem csak ő képzeli oda őket. Végre aztán erőt vett magán, és remegő hangon megszólalt.

– Őszentsége, Krisztus Urunk földi helytartója, Szent Péter kilencvenharmadik örököse, a római tartomány metropolitája, Isten szolgálóinak szolgája, Sándor pápa, ki ezen a néven a harmadik, hogy a Szent Város feje fölött leselkedő veszélyt elhárítsa, s a vérontást megakadályozza, az elődei által ráruházott hatalomnál fogva ezennel nyilatkozatot tesz. Bárki, aki a Szentszéket szorult helyzetéből kisegíti, jogot formálhat a most kikiáltandó javakra egyenként… – itt a diakónus egy pillanatra megtorpant, s félve a pápára nézett, de az egy biccentéssel továbbot jelzett – vagy azok összességére, amennyiben a helyzet úgy hozza.

A diakónus szavai nyomán beálló tompa csönd szinte sértette a fület. A testőrök mocorogni kezdtek. Sándor felemelte a jobbját, és a püspökök felé intett. Ketten közülük felálltak, és egy kisebb csomagot vittek a pulpitus előtt álló asztalhoz. A látszatra is tekintélyes súlyú valamit letették az asztal lapjára, aztán kibugyolálták a szövetből, amibe korábban csomagolták.

Valaki a terem hátsó részében durván felröhögött.

A diakónus keresztet vetett. A püspökök is.

A testőrök megbabonázva meredtek az asztalon fekvő táblákra. A tízparancsolat kőlapjai feküdtek előttük. Sértetlenül.

A püspökök visszaültek a helyükre. A diakónus megköszörülte a torkát, és halovány hangon újra megszólalt.

– A Szentatya végtelen bölcsességében felajánlja a Mi Urunk által Mózes prófétára hagyott szent törvények közül azt… vagy azokat, amire, vagy amelyekre a számára leghasznosabb ajánlat érkezik.

A durva hang újra felröhögött. A horkanásokba fúló nevetés után végül a hang gazdája is megszólalt.

– És pontosan mit jelent az, hogy felajánlja ezeket a… szent törvényeket?

A diakónus úgy érezte, menten szélütést kap. A hang jeges burokba vonta a szívét, s a fagyos érzés lassan szétterjedt az egész mellkasában. Komolyan meg kellett szorítania a pulpitus szélét, hogy ne essen össze. Igyekezett arrafelé nézni, ahol a hang gazdáját sejtette, de az túl távol ült, s ráadásul a terem egyik leghomályosabb sarkában, így nem láthatta.

Végre aztán úgy ahogy összeszedte magát, de így is minden szóért meg kellett küzdenie.

– A… azt jelenti… hogy a Szentatya átruházza minden spirituális rendelkezési jogát az adott törvény felett arra, aki… aki a jelen gyűlésen arra érdemesnek találtatik.

Ekkor az egyik pulpitushoz közeli székről emelkedett szólásra egy kaftános figura.

– És mégis mit vár a te urad… segítségként? Aranyakat?

A diakónus kétségbeesetten nézet a pápára. III. Sándor alig észrevehetően bólintott.

– Bármit, ami a lehető leghosszabb távra elhárítja a veszélyt Őszentsége… és a város feje fölül.

A kérdező leült, és a szakállában kezdett turkálni. Sokáig csönd volt, csak a diakónus nyeldekelt sűrűn a pulpituson. Néha megreccsent egy szék, vagy megsercent egy-egy óvatlan ízeltlábú az acélserpenyők valamelyikében. Sándor pápa rezzenéstelen arccal meredt a távolba. A püspökök halkan imádkoztak.

– Nekem volna egy javaslatom – mondta végül egy furcsa akcentussal beszélő turbános férfi a terem közepe tájáról.

Az emelvényről minden szem, sőt, még a lent ülők közül is sok rászegeződött.

– Csak az első és az ötödik törvényre tartok igényt érte – folytatta aztán. – A lényege pedig az lenne, hogy megerősítjük egy kicsit az amúgy is létező rokoni kapcsolatokat vallásaink között. Persze szigorúan a kölcsönösség jegyében. Ennyi kell csak, s máris annyi hithű harcos fogja védelmezni Róma városát, amennyi ellen talán az egész világ is kevésnek bizonyul.

Az utolsó szavakra már egy szakállas-köntösös papféle is felmordult a jobbszélről.

– Pillanatnyilag a világ egy nagyon kicsi része is elégséges hithű harcosaid ellen – fordult a turbános férfihoz.

– Csak idő kérdése, és… – kezdte volna a turbános, de a szakállas közbevágott.

– Az majd elválik – mondta erélyesen, és a pulpitus felé fordult. – Én egyik törvényt sem kérem. Ebben a formában. Csak annyit, hogy Róma és vezetője tegyen le renegát törekvéseiről és térjen vissza az igaz ösvényre. A törvényeit megtarthatja, ha akarja. És ha újra engedelmesnek mutatkozik, a császár dicsőséges katonái védelmezik majd megint az Örök Várost, s nem lesz olyan barbár horda, mely támadni merne ellene. Jó ideig.

– A császár dicsőséges katonái a saját városát sem fogják tudni megvédelmezni, nem hogy Rómát – akadékoskodott a turbános. – Nem kell hozzá sok, és…

– Khm… – az érdes hang a hátsó sorokból pengeként hasított a beszélők közé, elmetszve a vita fonalát. – Ezt talán ne itt beszéljétek meg.

Mindkét perlekedő hátrafordult, de egyik sem mert megszólalni.

– Ami a kérdéses árverést illeti – folytatta a reszelős hang. – Én tennék egy ajánlatot. Mindössze négy törvényt kérek.

Az emelvényen ülők felmorajlottak az arcátlanságra, az egyik püspök fel is állt a helyéről, de a pápa leintette. A diakónus falfehéren állt.

– Cserébe… – mondta lassan a hátborzongató hang. – Cserébe egész Európa urává teszem Őszentségét.

III. Sándor érdeklődve hajolt előre. A diakónus megint keresztet vetett.

A hang tulajdonosa belekezdett a javaslatába. Még két mondatot se mondott, de már a püspökök is hányták magukra a keresztet. Kicsivel később a diakónus elájult – III. Sándor rezzenéstelen arccal ült. Végül bólintott.

A terem végében újra felharsant a reszelős nevetés.

– Holnaputánra minden rendben lesz, az embereim majd intézkednek. Minden tekintetben kiválóan végzik a dolgukat.

A mondatot körülölelő fagyos felhangoktól még maga Sándor pápa is megborzongott.

– Még csak egy valami – mondta aztán a hang. – Ahonnan én jövök, az ilyen alkukat valamivel meg szokás pecsételni. Valamivel, aminek igazán nagy a súlya. Mondjuk vérrel…

A teremre megint hirtelen borult rá a süket csönd. Minden tekintet a pulpitus tövében ájultan fekvő diakónus felé fordult.

 

III. Sándor, a püspökök és a testőrök a súlyos kőtáblák mellett még a diakónus tetemét is cipelhették magukkal a hosszú úton visszafelé. A pápa, csakúgy, mint odafelé, ezúttal sem szólt egy szót se. Amerre csak elhaladtak, furcsa, kénes szag terjengett körülöttük. Valószínűleg a kőtáblákból áradt. Az ötödik, a hatodik, a hetedik és a nyolcadik parancsolatot egyaránt durván megszentségtelenítették – egyetlen, vörösen izzó karcolással volt kihúzva mindegyik.

 

Másnapra Róma és a környező területek szegényebbek lettek hat püspökkel. Hajnalban az Örök Város falai mentén nyugalomra helyeztek négy pápai testőrt is, a Szentatya kedvenc diakónusával együtt. Pestis – mondogatták később.

Harmadnapra furcsa hírrel lépett be az ajtónálló Kis Pippin frank majordomus lovagtermébe.

– A római pápa van itt – mondta elkerekedett szemekkel.

– A követe, úgy érted – nézett fel Pippin a szarvassültjéből.

– Nem – dadogott az ajtónálló. – Maga III. Sándor. Személyesen.

Pippin szerencséjére egyetlen egyházi személy sem hallotta a cifra káromkodást, amit megeresztett, miközben odavágta a szarvassültet.

Néhány héten belül a frank seregek útban voltak Itáliába. Nem telt bele pár hónap, s a lombardok fülüket-farkukat behúzva vonultak vissza Róma falai alól. Pippin bőkezűen adományozott a földjeikből és városaikból a pápának, s cserébe III. Sándor felhatalmazásával elnyerte a tehetetlen merovingoktól a frank királyi címet.

Pippin segítségével és a lombardok hatalmának megtörésével a Pápai Állam világi hatalommá lett, s későbbi ténykedései során egyre kevésbé befolyásolták olyan ősi tanítások, mint az ötödik, a hatodik, a hetedik és a nyolcadik Mózes törvényei közül…