Nem nyitottam ki a szememet – anélkül is pontosan tudtam, hol vagyok. Éreztem a kezembe simuló műanyag markolatot, a lesmirglizett deszkát a seggem alatt, a jéghideg csempét a padlón. A félig nyitott szellőzőablakon enyhe léghuzat áramlott befele. Megborzongtam – az önkéntelen mozdulattól a géppisztoly csöve hozzáverődött a falhoz. Felriadtam, és a kezemben fekvő fegyverre néztem. Úgysem leszek rá képes. Ezredszerre sem.

Hátrahúztam a závárzatot és kibiztosítottam a géppisztolyt. Még van némi időm. Most a földszinten járnak, csak az egyiket küldte előre a tiszt a legfelső emeletre. A kürtőn keresztül jól hallottam a motoszkálást a gondnoki lakásban. Igen, mindjárt rátörik az ajtót a lányra.

Mozdulatlanul ültem, se a deszkák száraz reccsenése, se a gondnok lányának sikolyai nem zökkentettek ki a béna, süket dermedtségből. Annyiszor végighallgattam már. A durva kiabálást, a pofonokat, a ruha szakadását, a rekedt, üvöltő sírást. És éreztem, sőt, tudtam, hogy nem tehetek semmit. Épp elégszer próbáltam eddig.

Mostanra már jó katona lettem. Nem ügyes, de jó. Nem kemény, de jó. Nem rettenthetetlen, de jó. Arra mindenképpen, hogy szolgálatteljesítés közben elhalálozzak. Ágyútöltelék – egy pillanatra elmerengtem a szó tökéletes, mindent lefedő alakján.

Amikor aztán meghallottam, hogy végre leverik a zárat a bejárati ajtón, felálltam. Szinte zavaróan rutinszerű volt az egész. A talpam még mindig rohadtul fázott a hideg csempén, de nem foglalkoztam vele. Annyit nem ért. Nem számít. Mindegy… Lehunytam a szemem, és koncentráltam – talán még el is mosolyodtam egy kicsit. Amikor odakint lassan csikorogva elmozdultak a forgóvasak, mély lélegzetet vettem. Csak egyet. Hosszú időre.

Ahogy kirúgtam a mellékhelyiség ajtaját, megint ugyanazt a hátborzongató reccsenést hallottam, amint az elsőnek belépő szerencsétlen baka koponyája darabokra tört. Már a gyomrom sem emelkedett meg, mint korábban. Igen, rutin volt az egész. A második kiáltani akart – a hadnagynak ordított volna – de megint nem maradt rá ideje. Egy rövid sorozat kirepítette az ajtón, hogy aztán elegánsan lebucskázzon a lépcsőházban egészen a földszintig.

Higgadtan fordultam a felfelé vezető lépcső felé. A második emeletről lerohanó óvatlan közlegény is ugyanúgy végezte – pár golyóval a mellkasában, a lépcsőfordulóban agonizálva. A fene… korábban jobban szoktam célozni. Belefásultam volna? Ennyire? Leeresztettem a fegyvert, és lehunytam a szemem.

Most vettem csak levegőt újra. Füst volt, talán odakintről szivárgott be a házba, nem tudom. Köhögnöm kellett. Behajtottam magam mögött a bejárati ajtót, és bementem a konyhába, hogy igyak a borból, ami az asztal sarkán állt. Hogy hogyan került oda, fogalmam sincs. A kitört konyhaablakon keresztül hallottam az üvöltözést. Óvatosak. Talán túlságosan is.

Én meg türelmetlen voltam. Igen, túl sokszor mentem már keresztül ezen, és elegem volt. Viszketett az ujjam a ravaszon. Legszívesebben kirontottam volna a lakásból, le a lépcsőn, de tudtam, hogy öten állnak a földszinten, és esélyem se lenne ellenük. Most azon tanácskoznak, hogy mi történhetett, és mit tehetnek ellenem.

Nem volt órám, de már nem is volt rá szükségem. Éreztem, sőt, pontosan tudtam, hogy másfél perc telt el azóta, hogy leadtam az első lövéseket. És majd kétszer annyi van addig, mire újra felmerészkednek. De még előbb úgyis megkínálnak két kézigránáttal – eggyel az előszobában, eggyel meg itt a konyhában. Kezdő játékosok.

Bután vigyorogtam magam elé. Ők az amatőrök, vagy mégis inkább én, aki képtelen eljutni az utca végére, annak ellenére, hogy számtalanszor kellett már átélnie ezt? Még egyet húztam a borosüvegből, de csak pótcselekvésként. Nem valószínű, hogy valaha még eljutok odáig, hogy megszomjazzak. Éreztem, ahogy az undorodó fintor kiül az arcomra. Semminek semmi értelme… Kivágtam a borosüveget az ablakon, és utánaüvöltöttem: „Dögöljetek meg mind, utolsó mocskos szarháziak!”

Hallottam a zavart kiabálást, de még mindig nem értettem semmit az idegen nyelvű karattyolásból. Döntöttem. Megint. Valószínűleg rosszul. Megint. Ez sem érdekelt. Letargikus nyugalommal álltam fel, és kisétáltam a bejárati ajtón. Nem álltam meg, nem mérlegeltem – hiszen mindegy is. Elindultam lefelé. Amikor a lépcsőfordulóhoz értem, meglepett, sőt, riadt tekintettel találtam szembe magam. Ez lehetett az előreküldött katona. Szó nélkül lőttem fejbe. Egyetlen golyóval.

Géppisztolyok fémes kattanását hallottam lentről, és mikor kiléptem a folyosóra, ott álltak előttem. Az arcukon döbbenet. Nem tudom, mit láthattak, de nem moccantak. Csípőből tüzeltem. Kilőttem az egész tárat – végül négy hulla feküdt előttem a mocskos, falas, összevérzett kövezeten. Sikerült. Hibátlanul. Sikerült, és ez semmit sem mozdított meg bennem.

Szenvtelenül léptem át rajtuk – nem éreztem abszolút semmit. A tárral együtt mintha én is kiürültem volna. De melyik tárral – ezzel, vagy valamelyik sokadikkal ezelőtt? Kinyitottam a kaput, és kinéztem az utcára. Csend volt, sütött a nap, enyhe szél hajtotta a kormos füstöt. Kellemesen meleg volt. Nem is tudom, mikor éreztem ilyet utoljára. Egyszer, régebben, mintha… mintha már sikerült volna. Nem emlékeztem pontosan. Összefolyt minden. Csak a halál volt örök, de nekem az sem nyújthatott semmit.

A falhoz támasztottam a géppisztolyt, és leültem a kapuba. Nem tudom, mire vártam. Tökéletesen céltalan voltam, és csak azért nem nyúltam a fegyverért, és illesztettem a saját állam alá a csövét, mert rég tudtam, hogy ennek sincs értelme. Még annyi se, mint itt ülni, és várni a semmit.

Azt hiszem, lassan kezdtem megőrülni, ami az előzmények ismeretében egyáltalán nem meglepő. Csoda, hogy idáig kibírtam aránylag épen. Ha jobban belegondolok, százakat gyilkoltam le, és mégsem. Golyók ezreit lőttem ki, mégsem használtam el csak néhány tárat. Megfeneklettem ebben a gödörben, a semmi közepén, és lassan belefulladok az értelmetlen öldöklésbe. Én nem akartam ezt. Persze ez is hazugság volt. Kiszállhattam volna, amíg lehetett, de akkor még valami hajtott. Valami, ami most egyre megmagyarázhatatlanabbá kezdett válni. Már nem hittem, hogy valaha is érdekelt, mi van a következő sarkon túl. Mi lenne? Ugyanaz, mint itt. Semmi. Értelmetlen halál, ami önmagát ismétli végtelenül. Bárhová mennék, mindenütt.

Csak ültem, és egyáltalán nem gondoltam semmire – valami mégsem hagyott nyugodni. Csak arra nem jöttem rá, hogy mi az. Feszült voltam, és a kezem szüntelenül járt. Rá kellett volna gyújtanom, de nem volt mire. Idejét sem tudtam, mikor dohányoztam utoljára. Persze nem is ez volt a helyes kérdés. Az valahogy úgy hangzott volna, hogy mikor volt rá utoljára lehetőségem. Arra sem emlékeztem.

Egy pillanatra az is felrémlett bennem, hogy vajon mi maradt az életemből – de aztán rájöttem, hogy abban sem vagyok biztos, hogy valaha volt egyáltalán olyanom. Az viszont biztos, hogy most már nincs. Jó ideje. Csak a fegyverek maradtak, semmi más.

Felvettem hát a falhoz támasztott géppisztolyt, és felálltam. Nem változott semmi. A füst, mintha valami direkt erre a célra kialakított gépből áradt volna, szinte egyenletes sűrűséggel terjengett az utcán. Körülnéztem, de nem láttam senkit. Még mindig csend volt. A vérnyomás egyre jobban dobolt a fülemben. Éreztem, ahogy megállíthatatlanul közelít az őrület.

Kiálltam az utca közepére, és vártam. Vártam, hogy valami történjen, de nem. A világ körülöttem teljesen elveszítette a logikáját és a következetességét. Nem, nem történt semmi. Tárat cseréltem, aztán a levegőbe lőttem néhányat. Még mindig semmi. Aztán a falba, a földbe magam elé, de miután elhalt a tompa, idegen visszhang, megint nem maradt utána más, csak a süket csönd, a vakító napsütés, és az enyhe bizsergés a koponyámban.

Elindultam lassan előre, noha tudtam, mi fog következni. Biztos voltam benne, minden kétséget kizáróan éreztem. És azt is tudtam, hogy nem fog váratlanul érni. Nem fog fájni, nem fog megrémíteni. Nem fog jelenteni semmit. Másokkal együtt százszor is meghaltam már, és egyszer sem.

Leeresztettem a fegyvert. Pár lépésre voltam a saroktól. Tudtam, hogy nem fogok kilépni az utcából, de nem álltam meg. Még akkor sem, amikor meghallottam a magam mögött a neszt, aztán megéreztem az első golyókat a hátamban. Egy pillanattal később a géppuska kattogása is elérte a fülemet. Épphogy. Azt még éreztem, ahogy a földre zuhanok. Sötét lett minden.

Furcsa dolog a halál. Huzatot éreztem a hátamon és jéghideg csempét a talpam alatt. Határozottan furcsa dolog a halál.