Figyelem az égő gyufát, szinte már fáj a szemem. Aztán a láng eléri az ujjamat és kialszik. Félrehajítom a gyufaszál maradékát, és mélyre szívom a füstöt. A fű édeskés illata lassan az orromba lopakodik, aztán megtölti a szobát. Ellazítom az izmaimat, aztán lefekszem a padlóra. Először megremegek a hidegtől, de pár perc múlva megszokom. Addigra már kellemesen elzsibbadnak a végtagjaim.

            Érzem a szívdobogásom, érzem ahogy minden lélegzetvételnél emelkedik, süllyed a mellkasom. Érzem minden apró izom összehúzódását és elernyedését. Aztán lassan ez az érzés is eltűnik, és már nem érzek szinte semmit. A testem távolról küldött jeleit alig fogom fel… nem is akarom.

            Lehunyom a szemem, még egy szívás…

            Lassan közelít felém az álom… persze tudom már, hogy nem igazán álom. Több is, kevesebb is. Nagyon is ébren vagyok, de nem uralom úgy a gondolataimat, mint máskor. Szabadabbak, tisztábbak. Olyan gondolatok is előkúsznak valahonnan, amiknek máskor nem szabad. Amiktől félek, amikről nem akarok tudni.

            Most tisztán látok, igazán szabadon gondolkodok. Olyan szabadon, mintha nem is én lennék. Mintha minden érzelmem, gondolatom valaki másé volna. Mintha nem lennék része a világnak, csak kívülről figyelnék mindent. A legapróbb részleteket is.

            Elmosolyodok. Nem érzem ugyan az arcomat, de tudom.

            Figyelem a színeket, a formákat, a kibontakozó aztán újra eltűnő alakokat. Az örvénylő, fénylő káoszt, amiben aztán új értelmet –igazi, valódi értelmet- nyer minden. Helyére kerül az összes érzelem és gondolat, minden kimondott és ki nem mondott szó… minden esemény, minden ember minden apró gesztusa…

            Fájdalmat érzek a gyomromban… nagyon távolról, de mégis érzem… egy pillanatra kizökkent a kábulatból, de nem tart sokáig.

            Visszatérnek azok az érzések, amelyeket máshogy nem tudok előcsalogatni. Nem is akarom. De most… újra érzek mindent, amit régen: a szerelmet, a boldogságot. Azokat a dolgokat, amikre máskor nem merek emlékezni.

            És emlékszem a csalódásra, a fájdalomra. A bánat napjaira és a közönyre is.

A könnyeimre, a serkenő borosta halk neszére mások lágy érintése alatt… az alkohol és a dohány savanyú illatára. Mindenre, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Mindenre, amit el akarok felejteni.

            Az érzelmeknek nagy áruk van… minden kellemes érzés mellett ott van valami rossz. Minden boldog pillanatot két boldogtalan követ. De még így is megéri… egy pillanatnyi érzelemért –legyen az boldogság, vagy a legmélyebb bánat- érdemes odaadni akár ezret is a közöny éveiből…

            Nem fontos, mi az az érzelem… nem fontos, hogy valaki boldog-e… bármilyen érzelem megteszi. De sokan nem értik ezt. Sokan megvetik az olyanokat, mint én. Azt mondják, lépjek tovább, ne gyötörjem magam… hogy éljek.

           

            Enyhe fejfájással ébredek. Kissé megkönnyebbülve nyugtázom, hogy csak ennyi. Szinte meg sem érzem. Volt már ennél sokkal rosszabb. Igaz, elég régen, azóta hozzászoktam.

            A szoba még mindig tele van a csípős, édeskés illattal. Veszek egy nagy levegőt és felülök. Gyomromat hirtelen éles fájdalom rántja össze.

            De csak pár pillanatig tart, aztán alig érezhető szúrássá szelídül. Felkelek, és az ablakhoz sétálok. Kinézek: még félhomály van és havazik. Az idei első hó. Bár tudom, hogy délután már latyakban fogok gázolni, ahogy a friss hó rögtön el is olvad, mégis kellemes érzéssel tölt el. Az első hóban mindig van valami szép. Furcsa, nem tudnám megmagyarázni.

            Kinyitom az ablakot, hadd szellőzzön a szoba. Aztán kimegyek a konyhába és kitöltöm a maradék kávét. Csak fél csésze, úgyhogy nem szórakozok azzal, hogy felmelegítsem. Cukrot pedig amúgy sem tennék bele. Megiszom a felét, aztán visszamegyek a szobába. Pár perc alatt is kellemesen lehűlt és kiszellőzött. Becsukom az ablakot.

            Leülök az ágy szélére és bekapcsolom a rádiót. Apró kortyokkal nekilátok a kávénak. A gyomrom az első néhány korty ellen még hevesen tiltakozik, de aztán megnyugszik.

            Végigdőlök az ágyon és hallgatom a híreket. De nem tudok figyelni, csak néhány szó marad meg bennem, de semmi fontos. Mindegy is. Egy percre el is alszom.

            Kinyitom a szememet és az órára nézek. Még korán van. De ha már úgyis felkeltem, úgy döntök, bemegyek az első előadásra. A héten úgysem voltam egyen sem.

            Felkelek az ágyról és tiszta ruha után kutatok.

            Ideje csinálni valamit. Hátha kizökkent a közönyből. Ennél bármi jobb. Ha útközben elcsap egy kocsi, még az is segíthet.

            Meglepődök, milyen határozott vagyok. Hiába, szükség volt a tegnap estére. Ideje volt rendezni magammal pár dolgot. Persze, fenntartom, hogy az érzelmek jelentenek mindent. De miért kell a régiekkel megelégedni? Miért ne lehetne újakat keresni? Remélem sikerül…

            Ez lenne hát a „továbblépés”? Nem hiszem. Sőt, inkább remélem, hogy nem. Soha nem akarok továbblépni. Nem úgy, ahogy mások teszik. Én nem fogok kivágni magamból egy darabot, ami fáj… a bánat nem egy daganat, amit ki kell vágni.

            Különben is, mi maradna belőlem utána?

            Elmosolyodok.

            Nem, a bánat fontos. Hagynunk kell, hogy belénk égjen. És mindig emlékeztessen: mikor és hogyan hibáztunk. Hogyan hibáztak mások.

            Azok, akik csak boldog pillanatokra emlékeznek, becsapják magukat. Könnyelműen élnek, nem számolnak az okokkal, a következményekkel. Nem érdekli őket senki más. A teljes, gondtalan boldogság: önzés.

            Arcomon egyre szélesebb a mosoly, ahogy a Fájdalom Hősévé avatom magam… az önirónia szépsége.

            Az ember merjen gúnyt űzni magából. Merje látni, mennyire nevetséges. Merjen a saját képébe röhögni. Merje elismerni ha tévedett. Ha hibázott. És aztán… aztán tudjon változtatni. És megőrizni mindent. Merjen többé válni.

            Felállni. Továbbmenni. Ahogy egy férfihoz illik.

            Mintha nagyapámat hallanám…

 

***

 

            Itt az ideje befejezni. Sokszor gondoltam rá, de mindig láttam egy-egy apró lehetőséget, amivel még lehetett próbálkozni. De elfogytak. Talán már így is túl sokáig küszködtem feleslegesen.

            Feleslegesen? Nem hiszem… mindig tanultam valamit, minden rohadt nap több lettem valamivel. Bármennyit is vesztettem. Ha az ember tudja, mit veszít el, azzal nyer is valamit. Tapasztalatot. Lehetőséget, hogy legközelebb elkerüljön valami rosszat. Lehetőséget, hogy egyszer nyerjen is valamit.

            Persze, ez nekem nem sikerült soha. Valószínűleg az én hibám, de ezt soha nem fogom megérteni. Sem belátni. Minden, amibe fogtam, rosszul sült el. Pedig mások kevesebb erőfeszítéssel is többet értek el. De nem ez zavar, soha nem mértem magam másokhoz. Mindössze az zavar, hogy hiába törtem magam, nem értem el semmit. Semmit.

            Újra végiggondolom az egészet, hátha meglátok valami apróságot, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Valami vékony ösvényt előre az időben, amin elindulhatnék… Bosszantana, ha félúton jutna eszembe. Persze, a maradék öt emeletnyi zuhanás már nem tartana sokáig, de ha meghalni is úgy halok meg, hogy valamit megint elrontottam… hát, akkor kár volt élni.

            Elmosolyodok és végignézek a városon. Sötét, csendes, mindent friss, finom hó borít… telihold van. Nagy pelyhekben hull a hó. Az utcákon szinte senki. Kellemesen hűvös szél simogatja az arcomat. Olyan szép az egész, mint egy álom. Ez a gondolat kicsit bágyadtabbá tesz, a hideg pedig lassan, kellemesen elzsibbaszt.

            Na, talán ez sikerül végre.

            Mélyeket lélegzek, aztán meggyújtom az utolsó cigimet.

            Nem tudom, mikor is kezdett igazán látványosan széthullani minden. Talán még az egyetemen. Alkohol, nők, kínlódás a vizsgákkal… valahogy semmi nem úgy működött, ahogy kellett volna. Ahogy elvártam volna, annak alapján, amennyi energiát adtam bele. Mindegy is, ez talán sokakkal van így. Zűrös idők voltak, az biztos.

            Ahogy a későbbiek is azok voltak.

            Nagy nehezen kaptam munkát. Nem szerettem, de legalább volt. Összeszorítottam a fogam és tettem a dolgom.

            Aztán kirúgtak, pedig mindig jól dolgoztam. Egyszerűen nem volt elég pénz, hogy kifizessenek. Egyszerű. Előfordul az ilyesmi.

            Ez sem rajtam múlott.

            A feleségem meghalt egy balesetben egy évvel ezelőtt. Egyszerű buszbaleset, télen gyakran előfordul. Régi busz, rossz út, éles kanyar, jég… Pár perccel azelőtt halt meg, hogy odaértem a kórházba…

            Nem tehettem róla. Nem tehettem ellene.

            Akkor végleg elszáguldott mellettem a világ. Én pedig hiába intettem, nem állt meg… nem is lassított.

            Most pedig itt állok a tetőn, szám sarkában életem utolsó cigarettájával, és azon töprengek, hogy mit rontottam el. Mi volt az, ami miatt így alakult az életem.

            És fogalmam sincs róla. Nem tehettem róla.

            Elég sokáig kitartottam ahhoz, hogy biztos legyek benne: nincs értelme tovább folytatni. Inkább beismerem, hogy vesztettem. És emelt fővel távozok.

Mint egy amatőr a kártyaasztal mellől. Kipróbálta, úgy gondolta, kártyázni nem olyan nehéz… de hiányzott belőle valami… és elvesztett mindent.

Egy férfi tudja befejezni. Lássa, amikor eljött az ideje. És ne habozzon cselekedni.

Mindig büszke voltam. És makacs. Büszke voltam a makacsságomra, és makacsul ragaszkodtam a büszkeségemhez. Öreg hiba. Nálam erősebbek is belebuktak már.

Veszek egy utolsó, mély lélegzetet, aztán leejtem a csikket a tetőről. Adok neki egy kis egérutat, mielőtt utánaugrok…

Egy utolsó pillantás a városra, aztán lehunyom a szememet és elrugaszkodok.

 

***

 

            -Szia, leülhetek? –meglepődök, mennyire nyugodt a hangom, és mennyire természetesen hangzik. Pedig jó ideje nem csináltam ilyet. -Eléggé tele van a hely…

            -Szia! Persze, ülj csak le…

            Kedvesen mosolyog, pedig nem ismerjük egymást igazán. Az egyetem folyosóján elég gyakran összefutunk, meg azt hiszem volt egy közös előadásunk is… persze én nem jártam be rá. És ebben a pillanatban, ahogy azokba a szemekbe nézek, elátkozom magam ezért.

            -Oké… kérsz valamit? Meghívlak.

            -Hát, köszönöm. Te mit iszol? –kissé félrebillenti a fejét és még mindig mosolyog. Ma sokkal szebb mint bármikor, amikor eddig láttam.

            -Azt hiszem még egy sört.

            Meg azért, mert már eléggé eláztam.

            -Jólvan, nekem is jó lesz.

            Bólintok, aztán a tömött asztalok között átverekszem magam a pultig és kérek két sört. Mielőtt visszaindulnék, veszek egy nagy levegőt, aztán átgondolom, hogy hogyan kellene folytatni az estét.

            Majd improvizálok.

            Visszamegyek és leülök vele szemben. Annyi lágyság van a pillantásában, hogy tudom, évekig átkoznám magam, ha nem szólítom meg.

            Koccintunk, aztán beszélgetni kezdünk. Semmi különös: egyetem, órák, tanárok… csak a szokásos. Nehezen boldogulok a társalgással, de mindig kisegít. Talán mert tudja, hogy ő van rám ilyen hatással. Valami lassan átmelegíti a testemet. És nem az alkohol az.

            Valami más. Valami, amit eddig alkohollal próbáltam pótolni.

            Telnek a percek, talán már egy óra is. A helységben sűrűsödő füstben egyre gyakrabban nevet fel, egyre hosszabb időre találkozik a pillantásunk.

            Rég éreztem ilyet.

            Aztán egyszer a válla fölött elnézve meglátok valakit a szomszéd asztalnál. Őt nézi. És sajnos nagyon jól tudom, hogy mit jelent ez a tekintet. Sóhajtok. A lány pedig a tekintetemet követve hátrapillant…

            A fenébe.

            És a srácnak ennyi éppen elég is. Eleget ivott hozzá. Felkel az asztalától és felénk indul.

            A lány visszapillant rám, nyitná a száját, de már nincs ideje megkérdezni.

            - Zavarna, ha csatlakoznék? –Magas, sötét hajú. Kissé darabosan beszél már, de nem teljesen részeg. Sajnos. Rám sem pillant, tüntetőleg csak a lánnyal foglalkozik.

            A lány felpillant rá, és zavart arccal kezd bele:

            -Hát, tulajdonképpen…

            -Igen. –fejezem be. Sajnálom, hogy félbe kell szakítanom, de neki itt már nem sok szerepe van. És ahogy az arcára pillantok, tudom, hogy ezt már ő is megértette.

            És elkezdődik. Nem tart sokáig, talán csak pár perc vita az egész. Aztán elindulunk kifelé a kocsmából. Intek a lánynak hogy maradjon, de kétségbeesett arccal jön utánam.

            Előre engedem a srácot. Annyi idős lehet, mint én, viszont magasabb, és lényegesen erősebbnek tűnik.

            Már mindegy. Nem visszakozhatok.

Tulajdonképpen nem is akarok. Mindig, mindenért kiálltam, amit tettem és mondtam. Így neveltek. Vállaltam a felelősséget mindenért. Sokszor –nagyon sokszor- bajba kerültem emiatt, de soha nem bántam. Ha igazam van, azért hajlandó vagyok harcolni.

Ahogy ezekért a szemekért is.

Ideje figyelnem, ha szeretném ép bőrrel megúszni…

Jobb kézzel nyitja az ajtót… jobbkezes. Elég biztosan jár, de érezni rajta az alkohol hatását. Tudom, hogy sajnos rajtam is.

Ahogy kilépünk az épületből, a friss, téli levegő szinte azonnal elmossa a kábaságomat. Ennek örülök, de tudom, sajnos nem csak rám hat így…

Cipőnk alatt ropog a hó. Teszünk még pár lépést.

Körülnézek. Az utca teljesen üres, csak néhány kíváncsi vendég jött ki utánunk. És Ő. Arcán kétségbeesés, a sírás kerülgeti. De nem tud mit tenni. Megsajnálom, úgyhogy próbálok valami mosolyfélét erőltetni az arcomra.

Soha nem ütök először. Most is csak várom, hogy elkezdődjön.

És nem kell sokáig várnom. Meglepődök mennyire le van lassulva, és mennyire egyszerűen sikerül kitérnem. Még néhány ütést sikerül elkerülnöm, és párat bevinnem… sajnos nincs elég erőm ahhoz, hogy egy ütéssel földre küldjem, pedig az lenne a leg…

Egy pillanatra elsötétül minden, én pedig érzem hogy a falnak csapódok… égető fájdalom hasít az orromba…megfordul velem a világ. Amikor kitisztul a látásom már a számba csorgó vért is érzékelem. Tudom, hogy eltört az orrom, de egyelőre nem igazán fáj. Az adrenalin még elnyomja a fájdalom nagy részét.

És ez a sérülés már ahhoz is elég, hogy a többi ne érdekeljen. Egyre gyorsabban forgunk egymás körül, záporoznak az ütések, de érzem, mennyire lassú, és tudom, hogy nem bírja sokáig. Persze, én is kapok párat, de ez most nem érdekel. Ráérek vele később foglalkozni. Szédülök, és nehezen kapok levegőt, de mindjárt vége…

Az utolsó ütésem már a levegőt éri, én pedig megtántorodok és megint a falnak dőlök. Ellenfelem a földön.

Ahogy megnyugszok és felhevült testemet átjárja a hideg, lassan a fájdalom is erősödik. Az arcom hasogat, tompa fájdalom bujkál az oldalamban, a gyomromban, a vállamban… tulajdonképpen mindenhol. Tudom, hogy nagyrészt semmiség, az orrom azért kicsit aggaszt. Nem merek hozzáérni, inkább a falnak támasztom a hátamat és lassan lecsúszok a földre.

Látom, hogy közben többen is kijöttek a kocsmából, és minket néznek. Valaki telefonál. Remélem nem rendőrt hív. De ez sem izgat igazán. Fáradt vagyok.

Egy arcot keresek… és meg is találom. Ott áll mellettem, és sírásra görbülő szájjal mond valamit. Nem hallom. Most veszem észre, hogy iszonyatosan cseng a fülem. Lehunyom a szememet. Koncentrálnom kell, hogy megértsem. A csengés lassan tompa zúgássá szelídül.

Amikor megint ránézek, egy srác áll mögötte és lágyan átöleli. Életemben nem láttam még. Eléggé kitisztul a hallásom, hogy még halljam.

-Minden rendben, szívem?

-Igen… azt hiszem. –a szeme könnyektől nedves.

-Mehetünk?

-Persze…

Hátat fordítanak, és elindulnak a kihalt utcán. Nekem pedig nevetni lenne kedvem… ha nem fájna kurvára.

Így csak egy bárgyú mosolyra futja az erőmből.

Beletúrok a nadrágom zsebébe és előkotrom a gyűrött cigisdobozt. Kiveszek belőle egy szálat, ami a csodával határos módon nem tört el, és rágyújtok.

A füst lágyan simogat és kissé elkábít. Amikor kifújom, az orrom furcsa sípoló hangot ad, de nem fáj sokkal jobban.

Lehunyom a szememet, és mosolygok.