„Velünk egy napon született a félelem.” /Akela – A félelem születése/

A lány kéjsóváran bámulta a sötétbe burkolózó alakot. Nem látszott belőle semmi, csak em­berszerű formája és az azt körülölelő meleg vibrálás. Mintha délibáb lenne csak, bár – s ebben a lány teljesen bizonyos volt – az a valaki nagyon is ott állt. Érezte. Tudta. Olyan erős volt a kisugárzása, hogy lehe­tetlenségnek tűnt puszta illúzió volta.

Hajnali három felé járt az idő, s a gyéren megvilágított mellékutcában nem volt rajtuk kívül senki. Az ócska thrillerbe illő, vibráló lámpák éles fénye felszívódott az ismeretlent körülvevő termé­szetellenes sötétségben. Nagyon hideg volt – bár még csak nyár végére járt az idő, a lány lehelete kis pama­csokban hagyta el az ajkait.

Alig negyed órával ezelőtt lépett ki egy közeli pincehelyiségből. Akkor még egy fiú is volt vele, s egy jódarabon kézen fogva mentek. Sokat nem beszéltek – inkább a mozdulataik beszéltek helyettük, mint korábban is. Aztán amikor a keskeny utca sarkára értek, a lány megérzett valamit. Megér­zett valamit, s arra gondolt, amarra gyorsabban is hazajuthatna. Ez a srác meg... nos, sokat nem fog­lalkozna vele úgysem. Aranyos, kedves fiú, de semmi több. Igazából pont ugyanolyan, mint az összes többi, aki az este ott volt a koncerten. Vajon miért nem választott a többi közül? Miért pont őt? És egyáltalán... miért kellett választania?

- Bocsánat... Tom – fordult a fiúhoz, bár egy pillanatig még a nevén is gondolkodnia kellett – de sietnem kell haza. Így is tovább maradtam, mint szabadott volna. A szüleim meg fognak ölni.

- Semmi gond – válaszolta a fiú. – Elkísérlek.

A lány szeme idegenül csillant meg a lámpák fényében.

- Nem kell, Tom... azt hiszem, jobb lesz, ha egyedül megyek – a lány mintha tétovázott volna – Nem akarom, hogy a szüleim esetleg meglássanak – mondta végül. – Nem vetne jó fényt rád. Se rám...

A lány lesütött szemekkel állt. Pontosan úgy, aminek Tom már odabent, két sör között sem tudott ellenállni. De azt sem tudta, hogy Joanne McCarthy nem csak akkor szokott lesü­tött szemekkel állni, ha zavarban van, hanem akkor is, ha hazudik.

- Jól van – mondta végül Tom megenyhülve. Maga sem tudta miért, de meghajolt a lány akarata előtt. – Ha ragaszkodsz hozzá... rendben. De... vigyázz magadra kérlek!

- Vigyázni fogok – vágta rá Joanne. – Különben sem lakom messze. És... köszönöm.

A lány már elfordult volna, de a fiú még utána nyúlt.

- Várj! Ha újra látni akarnálak... – mondta, de csak idáig jutott a mondatban. Néhány pillana­tig mindketten szótlanul álltak. Végül a lány egy papírdarabot és egy tollat vett elő a táskájából.

- Tessék, itt a címem – mondta kicsit később, miután firkantott valamit a fecnire. – Pár nap múlva talán... meglátogathatsz.

Egy darabig megint csönd volt. Aztán Tom összeszedte minden bátorságát és megcsókolta a lányt. Egy hosszú percig csak álltak ott, némán és mozdulatlanul, mintha az idő is megállt volna a kedvü­kért. Aztán feltámadt a szellő, és egy darab újságpapírt kezdett zörögve hurcolni az utcán. A lány összerezzent és hátralépett a fiútól.

- Bocsáss meg... – suttogta Tom. Bár amitől megriadt, az nem is annyira a saját tette volt, sokkal inkább a lány jéghideg ajkai.

- Semmi baj – mosolygott vissza rá Joanne, s a mosolya még hűvösebb volt, mint az ajkai az imént. – Akkor a viszontlátásra!

Tom kinyitotta ugyan a száját, hogy ő is elköszönjön, de a lány már többlépésnyire volt tőle. Egy pillanatra megfordult ugyan a fejében, hogy utána megy, de valami visszatartotta attól, hogy bemenjen a mellékutcába. Valami megfoghatatlan. Ugyanaz az érzés tartotta őt kint, ami Joanne-t befelé vonzotta – bár akkor még egyikük sem tudta, való­jában mi is lehet az.

Ott állt hát Joanne, s egyre bámulta a testet öltött sötétséget maga előtt. S bár kis híján arcára fagyott a lehelet a szokatlan hidegben, neki mégis iszonyatosan melege volt. Alig felöltözve is izzadt, s érezte, hogy nedvesek az ajkai, nedves a tenyere, a lábfeje... s hogy nedves olyan helyeken is, ahol az egyáltalán nem lenne indokolt. Iszonyatos vágyat érzett, olyat, amilyet még soha korábban. Hullámokban tört rá az érzés, s egyre erősebb lett – már-már felkiáltott, mikor újra és újra elborította, s sehogyan sem akart csillapodni.

Amikor úgy érezte, nem bírja már tovább mozdulatlanul, egy bizonytalan lépést tett a sötét sziluett felé – s amint egy kicsit közeledett hozzá, azonnal enyhülni érezte a roppant feszültséget. Még egy lépést tett, aztán még egyet, és minden egyes újabbat már egyre könnyebben. Már csak karnyújtásnyira állt az ember­alaktól, s lassan őt is kezdte körülvenni a sötétség. Elhalványultak a vibráló lámpák, s Joanne-t tompa, szürke, alko­nyatszerű köd burkolta be.

De ahogy elhomályosodott a külvilág, úgy váltak egyre élesebbé az ismeretlen eddig kivehe­tetlen körvonalai. Lassan felismerhetővé vált a teste, a végtagjai, s végül a feje is – és Joanne hirtelen egyszerre akart sikítani az iszonyattól és üvölteni a vágytól, akkora erővel tört rá mindkettő. De hiába próbálta tor­kaszakadtából, a szürkeség totális csendje nem akart felszakadni körülötte.

Csökevényes, emberszerű lény állt előtte az utcán, a sötétség örvénynek közepén. Ráncos, aszott bőre ernyedten lógott csenevész, végletekig sovány testén. S bár egyáltalán nem viselt ruhát, ami a legjobban el­borzasztotta a lányt, az a feje volt. Az is aszott volt és formátlan, s kicsiny, akár egy csecsemőé vagy egy zsugorított múmiáé. Azt is sárgás, évszázados bőr borította, de se szőrnek, se füleknek, se testnyílá­soknak nem volt nyoma rajta. Ugyanaz az érdes tapintású bőr ölelte körül  mindenhol, mintha csak va­laki direkt vont volna be vele egy emberi koponyát. A szemek, az orr, a száj vonalai jól kivehetőek voltak, csak éppen nem volt ott semmi, ami azokat szemekké, szájjá, orrá tehette volna.

Joanne olyan nedves volt, mint még soha életében, s remegve közelített kezével a torz alak fe­lé. Semmit sem kívánt jobban, mint hogy megérinthesse a borzalmas testet. Amikor ujjai a perga­menzáraz bőrhöz értek, földöntúli örömöt érzett, s tudta, már nincsenek messze a vágy legmagasabb csúcsai sem.

Bár a másik alak továbbra sem mozdult meg vagy adta bármilyen jelét annak, hogy egyálta­lán képes lenne mozgásra, Joanne nem tétovázott. Valósággal leszaggatta magáról a ruhákat, nem törődött a máskor oly kényesen kezelt fehérneműjével sem. Az egyetlen dolog, amit érezni akart magán, az az idegen teste volt. Amikor már meztelenül állt előtte, Joanne újból megérintette a figura arcát, legalábbis azt a részét, ahol az arcának kellett volna lennie.

És akkor megérezte. Akkor tudatosult benne, hogy az ismeretlenben mégis van élet. Sőt, nem csak élet, de férfiasság is van benne – s ez a felismerés új löketett adott amúgy is túlfűtött vágyai­nak.

Ahol csak érte, csókolta a mozdulatlan alakot, simogatta, nyelvével kényeztette a puszta szemgödröket, az ajak és nyílás nélküli szájat, s közben ő maga már-már önkívületi állapotba került. És épp amikor arra a pontra jutott, ahonnan már nem lehetett volna hová fokozni a vágyait, egy kéz ragadta meg, s a földre lökte.

Csak akkor, amikor már magában érezte, akkor döbbent rá, micsoda iszonyattal került szem­be. Most már csak sikítani akart, s egyáltalán nem a vágytól, de a süket csönd továbbra sem oszlott el körülötte. S most egyszerre mintha a gondolataival látta volna az idegent, de ezek a gondolatok annyi­ra szörnyűek voltak, hogy jóformán fel sem fogta, miket látott bennük. Csak a túláradó érzel­meket érezte belőlük: a szenvedést, a kínt, a gyötrelmet, a Föld valaha volt összes mocskos perverzióját. Egy olyan vi­lág tárult ki előtte, ami magában foglalta az összes borzalmat, amit valaha is az emberiség kitalált.

Próbált elszakadni az idegentől, megszabadulni tőle bármi áron, de esélye sem volt rá. A ke­zek bilincsként tartották, s a gondolatok is véglegesen bebörtönözték – egyszer s mindenkorra egy­értelműsítették, ki uralkodik, s ki az, aki csak alávetett.

Joanne érezte, hogy már nincs sok hátra. Hogy mindjárt vége lesz – mindennek. Érezte magá­ban a magokat, amik akarata ellenére valami végtelenül gonoszat plántáltak beléje. Fázott. Érezte, hogy az utca nedves kövén fekszik, meztelenül, vérezve, s most már látta a föléje magasodó iszo­nyatot is. De mindennél borzalmasabb volt a tudat, hogy ott van benne egy fekete daganat, egy bű­nös csomó, ami nemsokára felszínre tör, hogy maga keresse meg következő áldozatát.

És akkor, mielőtt a szíve megállt volna, a gondolataiba fészkelte magát a felismerés. Hogy magától jött-e rá vagy az idegen sugallta-e neki, sohasem tudta meg. Az egyetlen dolog, amit meg­tudott, s talán meg is értett, egy egyszerű gondolat volt: a Körforgás sosem szakadhat meg – az em­bereknek szükségük van a rosszra, hogy soha ne felejtsék el értékelni a jót.

Kora reggel egy megcsonkított, kibelezett, az iszonyattól a felismerhetetlenségig eltorzult arcú fiatal nő tetemét találták meg a járókelők nem messze a Rhytm Factory nevű szórakozóhelytől, egy mel­lékutcában. Kicsivel később a rendőrség több tanú vallomása alapján letartóztatta Thomas Deckert környékbeli lakost, akinek nem volt alibije, s megtalálták nála a lány saját kezűleg leírt címét is. Az esti újságok már szenzációként számolhattak be az eseményekről.

De voltak kételkedők is szép számmal – s ha mindez nem lett volna elég, délután már minden környékbeli pubban tudni lehetett, hogy Whitechapelben új­ra gyilkolt a Hasfelmetsző...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.