„Minden dolog méreg, ha önmagában nem is az; csupán a mennyiség teszi, hogy egy anyag nem méreg." / Paracelsus
Újabb álmatlan éjszaka. Újabb éber rémálmok. Újabb elveszett nap. Újabb elvesztegetett lehetőség. Mindig más, és mindig ugyanolyan.
Csak állok az ablaknál és egyik cigarettát gyújtom a másik után. Zsibbadtan, lüktető halántékkal bámulok a hajnali, sötét ködbe. Még vagy két óra, mire felkel a nap. Persze ilyenkor nem is feltűnő... a szürke massza mögött lassan világosodik a háttér, aztán a fájdalmasan cammogó sugarak itt-ott átverekszik magukat. A járda nedvesen csillog, a közvilágítás sárgás derengését a napfény tompán csillogó acélkékje váltja fel. Ennyi az egész. Mindig más, és mindig ugyanolyan.
Az után sincs csend, hogy elzárom a csapot. Alig fél órája, mikor bevettem magam a fürdőszobába, még szinte az őrületbe kergettek az apró zajok: a lépcsőházon néha átrohanó huzat, az ajtó előtt elsétáló emberek neszei. A saját lélegzésem. Most, ahogy kinyújtózok a forró vízben rájövök, hogy több mint egy hete nem hallottam emberi hangot.
Ültem a kávém fölött, és az életemen gondolkodtam. Mindenen, ami eddig volt és mindenen, ami sosem lesz már többé. Ami azt illeti, nem volt túl sok minden az egész, ami a fejemben járt.
Nem sokan voltak itt rajtam kívül – pedig állítólag szezon van, ezt a pultos mondta. Aztán még azt is, hogy nem emlékszik rá, mikor volt ilyen gyenge januárja. Hiába, no, az időjárás sem a régi, és vele együtt átalakulnak a szokások is. Hogy én miért pont most jöttem? Nem tudom. Jöhettem volna korábban is éppenséggel. Az utóbbi időben még a kávét is megkedveltem, és ami azt illeti, itt igazán jól készítették.
In hoc signo vinces
Zsibbadt lábakkal fekszem a vetetlen ágyon, és csak bámulom a plafont. Illetve valamit, ami ott van azon túl. Égő szemekkel nézek a semmibe, és próbálom a távolban selymesen-baljósan vonagló valóságot leírható formákba rendezni.
Olyan elveszett vagyok, mint egy kisgyerek a homokozóban. Mint Isten a teremtéskor.
„Funny, each time I fall in love,
It’s always you”
/ Chet Baker
Nem tudom, miért bámulom a tóban bágyadtan úszkáló kacsákat. Nem tudom, mikor égetett ötforintos méretű lyukat a kesztyűm ujjába a végigégett cigaretta. Nem tudom, mit keresek itt. Még kevésbé tudom, hogy hogyan kerültem ide.
Pedig kivételesen nem vagyok részeg. Illetve nem a szó hagyományos értelmében. Olyan ez, mint amikor egymásba mosódik két dal… mint a hajnali ébredés, mikor az álom utolsó, lágy akkordja beleolvad a valóság első halk, de határozott felütésébe. Mint a másnaposan lehúzott feles... mikor a másnap tétova, hangos zakatolása újra a részegség megbízható, halk siklásává szelídül.
„To be with you in Heaven
I would go through the darkest Hell
In Heaven
There’s no cure for love that kills”
/ Scorpions
Másnap fejfájás és hányinger nélkül. Szédülés nélkül. A szív dühödt, rakoncátlan dübörgése helyett nyugodt, egyenletes szívverés. A szám nem száradt ki, alig érzem a sör keserű utóízét. Minden rendben.
„Velünk egy napon született a félelem.” /Akela – A félelem születése/
A lány kéjsóváran bámulta a sötétbe burkolózó alakot. Nem látszott belőle semmi, csak emberszerű formája és az azt körülölelő meleg vibrálás. Mintha délibáb lenne csak, bár – s ebben a lány teljesen bizonyos volt – az a valaki nagyon is ott állt. Érezte. Tudta. Olyan erős volt a kisugárzása, hogy lehetetlenségnek tűnt puszta illúzió volta.
Hajnali három felé járt az idő, s a gyéren megvilágított mellékutcában nem volt rajtuk kívül senki. Az ócska thrillerbe illő, vibráló lámpák éles fénye felszívódott az ismeretlent körülvevő természetellenes sötétségben. Nagyon hideg volt – bár még csak nyár végére járt az idő, a lány lehelete kis pamacsokban hagyta el az ajkait.
Nem tudom, mit rontottam el, miért siklott félre minden. Ha máshogy fogom a kezed, ha máshogy ölellek, ha máshogy csókollak, talán más lenne minden. Talán... Sötét, fényes szemekbe nézek, édes illat lopakodik az orromba. Selymes ujjak siklanak végig az arcomon, forró lehelet simogatja a nyakamat…
A vonat kissé megrázkódik, fejem a hűvös, párás üvegnek ütődik. Szinte azonnal felébredek. Néhány pillanatig még kitart az álom melegsége, de aztán, szinte egy szempillantás alatt eltűnik. Fázok. Megrázom a fejemet.
…és akkor egy vízcsepp a fölöttem lévő fáról pont a csikk végére esett, eloltva a cigarettámat. És én akkor és ott, a fagyos-taknyos időben a zöldre várva jöttem rá, hogy ez nem az én napom.
Kidobott a barátnőm – rendben, minden oka megvolt rá. Kirúgtak a munkahelyemről is – manapság bárkivel megesik. Kirúgtak a zenekaromból – ez sem túl meglepő, ha valaki folyamatosan olyan teljesítményt nyújt, mint én az utóbbi hónapokban. De hogy még a rohadt vízcsepp is pont a cigarettám végére csöppenjen…
Kellemesen hűvös szellő simogatja az arcomat. Vörös és sárga fények táncolnak a láthatáron, néhány tépett felső siklik lágyan az égen. Naplemente, szitáló eső. Mély, forró lélegzet. A kezembe simuló apró, puha kéz érintése. Egy ér megnyugtató lüktetése. Lehunyom a szememet, és azt kívánom, hogy soha ne legyen vége. De hiába teszek bármit, egyre közelebb óvakodok az ébredéshez. Mint a kutya, aki fél, hogy megint belerúgnak.
A korsó már félig üres, a sör habja csak emlék. Számban savanyú a nyál, kedvem lenne a padlóra köpni. Figyelem az ital aljáról már csak nagy ritkán felfelé úszó buborékokat. Semmiből sehová.
-És veled mi van mostanában?
Alig hallom a kérdést. Nem is akarom. De nincs elég nagy zaj a kocsmában ahhoz, hogy meggyőző legyen a hallgatásom. A hátam közepére sem hiányzik ez a beszélgetés. Túl sok emlék, túl nyilvánvaló végkifejlet.
Ötödszörre is magam elé vettem a rádiót, és belekrákogtam ugyanazt az egyszerű tőmondatot, amit az elmúlt egy órában már négyszer elismételtem. Fölöslegesen – ezt már korábban is tudtam, valamiért mégis megpróbáltam megint. Mi mást tehettem volna? Füsttel vegyült, szürkés porfelhőben ültem, és az egyre erősödő hangzavarban már a saját beszédemet sem hallottam. Vételre állítottam a rádiót, de nem kaptam választ. Jobban mondva, még ha kaptam, akkor sem valószínű, hogy megértek bármit is a fülsiketítő lármában. Különben is, korábban sem jött ki más a rádióból, csak fülsértő, statikus zörej. Letettem a mikrofont, és lekapcsoltam az egészet a francba. Itt már ez nem segít.
When you're at home alone,
The blues will taunt you constantly.
When you're out in a crowd,
The blues will haunt your memory.
Frank Sinatra
Végignézek a kocsmán. Közel a záróra, már csak néhányan ülnek a sarkokban az asztalokra borulva. A lámpák amúgy is halvány fényét már szinte teljesen elnyeli a lassan gomolygó füst. A csapos a pultra támaszkodva egy korsó sört kortyolgat, és várja a zárórát.
Borzongatóan hideg volt a kazamatákban – a drágakövekkel kirakott pásztorbot tompán kopogott a kövezeten. III. Sándor pápa összébb húzta magán hímzett köntösét, és meggyorsította lépteit a sötét folyosón. Kísérete nem volt nagy, csak egy diakónus, a püspökök egy szűk, beavatott köre és néhány testőr vonult pár lépésnyire az egyházfő mögött. A Julián-naptár szerint a 752. esztendőt számlálta az idő Jézus Krisztus születése óta, és alighanem az eltelt hét és fél évszázad alatt még soha nem forgott akkora veszélyben Szent Péter trónusa, mint most.
Ablaktalan szoba, sűrű, rozsdaszagú levegő, penészes falak. Hideg padló. Alacsony plafon. Ideges remegés az izmokban. Görcsbe ránduló gyomor. Halk sikoly, mint mikor egy fűrészlap hajlik meg és törik ketté. Fémes pendülés.
Néhány kiesett másodperc –perc, vagy óra- után, egy újabb pislogás visszaránt a valóságba. Tág pupillákkal bámulom a padlót.
E. Aztán F#. Aztán egy hajlítás, B-ről…
Elengedem a gitár nyakát, és a borosüvegért nyúlok. Még van néhány korty az üvegben. Már túl meleg, és túl savanyú.
G és A. Aztán újra F#.
Valami nem stimmel. Valami hiányzik. Lehunyom a szemem és várom, hogy az ujjaim maguktól találják meg a megfelelő hangokat. Nem megy.
Először a mellkasomat melegíti át, aztán lassan felkúszik az érzés a torkomba, és pár pillanattal később érzem, hogy a korty megérkezett a gyomromba. Whisky.
Hátradőlök, és élvezem az érzést. Amikor számból már kezd kimosódni az íz, mélyet szívok a cigarettából. A melegség lassan a halántékomig kúszik.
Bámulom a monitort, és azt a pár oldalas töredéket, amit eddig írtam. Aztán szemem az asztal szélén álló, félig üres, szögletes, metszett üvegre téved. Valami kellemes, meghitt érzés kezd kibontakozni bennem. A borosta mögött apró mosolyra rándul néhány izom. De nem tart sokáig.
Nyunyókának, hogy tudja, mi történt a tehénnel. Meg mert gyenge pillanatomban talált.
Reccsenés. Talán csak a szél billegtet valamit az ezeréves padlón. Talán a szuvas deszkák készülnek megadni magukat. Talán segítség jön. Talán.
Szavak. Ismeretlenek. Durvák. Faragatlanok. Talán nem is emberi nyelven mondták ki őket. Talán mégis segíteni jönnek. Talán.
Nem nyitottam ki a szememet – anélkül is pontosan tudtam, hol vagyok. Éreztem a kezembe simuló műanyag markolatot, a lesmirglizett deszkát a seggem alatt, a jéghideg csempét a padlón. A félig nyitott szellőzőablakon enyhe léghuzat áramlott befele. Megborzongtam – az önkéntelen mozdulattól a géppisztoly csöve hozzáverődött a falhoz. Felriadtam, és a kezemben fekvő fegyverre néztem. Úgysem leszek rá képes. Ezredszerre sem.
Érzem, hogy valami visszatart, egy pillanatra megbénulok. Ő pedig már kissé tovább fordítja arcát. És ezzel vége.
Semmit nem lehet megváltoztatni. Semmit nem lehet jóvátenni. Minden tettnek csak abban a pillanatban van értelme, amikor megszületik. Vagy éppen nem születik meg.
In memoriam H.P. Lovecraft
Mindenki higgyen, amit akar. Mire ez a feljegyzés eljut bárkihez is, én már nem leszek az élők sorában, és remélem, legalább részben magyarázatot ad a tetteimre. Nem várok felmentést, és tudom, hogy szavaimnak senki nem fog hitelt adni. Őrültnek fognak hinni. És őszintén szólva, remélem, hogy tényleg megőrültem; így mindaz, amit átéltem, láttam, mindössze egy bomlott elme szüleménye.
Eltévedtem. Jó negyed órája mentem már az orrom után, bele a semmibe, de csak most figyeltem fel arra, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs róla, hol is vagyok éppen. Megálltam egy pillanatra, és körbenéztem. Semmi ismerős pont. Ameddig a szem ellát, roskatag, jobb sorsa érdemes bérházak, roncstelepnek vagy szemétlerakónak használt foghíjak. Cigányok. Hajléktalanok. Munkanélküliek. Munkanélküli, hajléktalan cigányok. Igen, ez Budapest. Nyolcadik kerület, Józsefváros. Az ujjaim a késemre tévedtek a zsebemben – és el se engedték később sem. A szabad kezemmel turkáltam egy kicsit a kabátzsebemben. Nagy sokára sikerült is előkotornom egy cigarettát. Rágyújtottam, és a határozottság látszatát minél jobban megtartva elindultam. Arra, amerre álltam – előre.
Ez volt az utolsó köröm. Határozottan éreztem, hogy nincs tovább. Ha még egy lépést tennék előre, olyan úton indulnék el, amiről már nem lehet visszajönni. Oldalt lelépni, azt esetleg. Bele a szakadékba. De nem akartam tönkremenni végleg. Még nem. Inkább elengedtem.
– Ez az! Találtam valamit!
– Végre… én meg csak turkálok a porban napfelkelte óta. Valami érdekes?
– Talán. Egy tárolóedény-szerűség. Ismeretlen összetételű. Elég nagy. Hol az analizátor?
– Tegnap azokat a vázmaradványnak vélt darabokat izoláltam velük, de aztán kiderült, hogy valami alacsonyabb rendű helyi létforma egyfajta kinövései voltak. Nem tudom, mi célt szolgálhattak… na, hozom a gépet.
